Elfeledett emlékek...
Vannak helyzetek az életben amikor úgy érzed hogy nem bírod tovább. Ez történt nálam is, és hogy elrugaszkodjak ettől az undorító kétszínű világból a könyvek bűvkörébe ásom magam minél lejjebb, hogy ne is térjek vissza többet a valósághoz...
Elfeledett emlékek...
A környezeted alkalmazkodik ahhoz, amit hall. Ha most megalkotsz egy világot és jót hazudtál, a környezeted a legnagyobb örömmel emlékezik úgy, mintha tényleg az történt volna.
/ Gercsó Krisztián /
Bevezetés/Előzmények
Sziasztok a nevem Yong Hae-Won. Ez nem az igazi nevem, de szerintem erre ti is rájöttetek. Megváltoztattam, de az eredetit nem árulom el. Nem azért mert béna nevem volt, hanem mert ez a név jelentést hordoz magában a Yong- örök-öt jelent a Hae-Won pedig könyörületet. Hát már ezt is tudjátok. Elmesélem röviden az én kis történetem amitől minden megváltozott. A világról alkotott képem eltorzult és maradt a lecsupaszított és könyörtelen valóság.
Minden 1993. nyarán kezdődött amikor is megszülettem egy igencsak átlagosnak mondható családba. Ekkor még nem is sejtettem, hogy csekély boldogságom rövid idejű lesz. Pontosan 8 évig tartott mindez, amikor is rájöttem arra amire még nem voltam felkészülve. Mégpedig, hogy mekkora különbeségek voltak és lettek az osztálytársaim között. Mint mindenhol itt is volt 3 kasztrendszer: a gazdagok, az átlagosak és a szegények. Sajnos már alsó iskolában kiütköztek ezek a "felsőbbrendűségek" ami az idő haladtával csak egyre nagyobb szakadékot eredményezett a gazdag és a "halandó" azaz átlagosnak mondható gyerekek közé nem is beszélve a szegényebbekről. Az évek múlásával kezdtem tudatosan is egyre jobban beleolvadni a mindennapi emberek szürke világába. Nem akartam kitűnni. Nem akartam mást mint egy csendes életet ahol nem kell rettegnem attól hogy a "vezéregyéniségek" célpontjává válok. Általános iskola alsó osztályáig közepes tanulóként tengettem az életem egészen amíg el nem jött a 6. osztály, akkor már az eredményeim egyre jobbak lettek, még sport versenyekre is jártam. Mondhatni összetartó osztályom volt nyolcadikig, nem szeretett mindenki mindenkit, de nem is estünk egymás torkának. Alig vártam a gimnáziumi felvételizést, hogy új környezetben tényleg az lehessek aki valójában vagyok, hogy ne kelljen álarc mögé rejtőznöm. Aránylag jó volt az utolsó pár évem az általánosban, csak azt sajnáltam, hogy mindenki mást mutatott mint amilyen valójában volt. Ezt akkor még nem tudtam csak akkor jöttem rá amikor is ténylegesen elváltunk. Voltak akikben csalódnom kellett, ami jó leckének bizonyult számomra és olyanok is akikben kellemesen csalódtam. Ezeket a csalódásokat mármint a rosszakat egyre nehezebben dolgoztam fel. Olyan emberek árultak el akikben feltétel nélkül megbíztam és minden kertelés nélkül a tűzbe is mentem volna értük. Egyszerűen nem voltam képes elfogadni ezt az egyszerű ám de annál undorítóbb emberi tulajdonságot: a kétszínűséget, az árulást. Így hát beadtam a jelentkezésem egy olyan gimnáziumba, ahol körülölelhet a boldog tudatlanság és a szép remények áztatta képzelet, gyönyörű környezetben mosolygó arcu diákok hadával. Mindez csak a képzeletemben létezett. Addig volt szép amíg a rózsaszín ködfelhőn át meg nem láttam a valóság gúnytól eltorzult arcát. Sosem jöttem rá a "miért"- jére, de a képmutatás és kétszínűség gyakorlói köré gyűltek a legtöbben, velük akart mindenki barátkozni és belőlük váltak egy-egy csoport/ osztály vezetői. Ekkor fogadtam meg, hogy engem már többé nem érdekelnek ezek a felszínes barátságok, melyeknél csak rám számíthatnak, de ha nekem van szükségem valamire akkor egyedül maradok mint mindig. Kiléptem ebből a világból és inkább vagyok egyedül mint olyanokkal akik csak átlépnek másokon, hogy a céljaikat elérjék. A gimnáziumi évek alatt találtam egy barátot akire tényleg számíthattam és ez fordítva is igaz volt. Nem igazán hasonlítottunk egymásra, nem is ez számított minha egymás ellentéteiként kiegészítettük volna a másik hiányosságait és végül megtaláltuk az egymás felé vezető közös utat. Ha nem vele voltam akkor csak a fülhallgatómra és a telefonomra számítottam. Vannak akik azt gondolták rólam, hogy depressziós vagyok pedig nem az életet utáltam csak nem szerettem körülvenni magamat emberekkel akik úgyis elárulnak ha adódik rá alkalmuk. Miután mindennek vége lett leérettségiztem, ezeket az emlékeket jól beleégettem a memóriámba, hogy sose felejtesem el milyenek is vagyunk valójában "mi emberek". Én naiv akkor azt hittem felkészültem az életre, de ez korántsem volt igaz, amit a saját bukásaimból tanulhattam meg. Az életre semmi sem tud igazán felkészíteni csak az, ha már benne vagy és századszor is felállsz, miután elbuktál és csak annyit mondasz: nah mégegyszer! Hát ez lennék én vagyok aki vagyok és amilyennek ez a világ nevelt, torzított el a maga fura módján. Sose feledd mindig görbe tükröt állítunk magunk elé hogy a valóságot eltorzítva egy élhetőbb világot kapjunk részül, amilyenről még ártatlan gyermekekként álmodtunk.
1. fejezet
Oldal: Hogyan működik a HuPont.hu weboldalszerkesztő és honlap?
Elfeledett emlékek... - © 2008 - 2026 - elfeledett-emlekek.hupont.hu
Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.
ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat